2015. június 20., szombat

4. fejezet - Amikor a múlt megismétli önmagát

Sziasztok!
Újra hoztam részt, remélem meg lesztek elégedve vele. Szeretnék megkérni mindenkit, aki olvassa a blogomat, hogy hagyjon valamilyen jelet maga után! Mindegy, hogy egy feliratkozást, egy kommentet vagy valami mást, csak jelezzéttek kérlek, hogy itt voltatok! Nagyon örülnék neki! :)
Jó olvasást a részhez!


- Hogy…hogy micsoda? - kérdeztem teljesen megdöbbenve.
- Jól hallottad. - felelte hűvösen.
- Ha…ha ez a miatt a titok miatt van, akkor ne csináld ezt! Nem éri meg!
- Nem erről van szó. - lágyult meg a hangja és a tekintete is. - Még mielőtt találkoztam volna veled, elhatároztam ezt.
- De…miért?
- Ez egy hosszú történet.
- Van időm. - makacskodtam.
- Nins! - kezdte volna, de én belé fojtottam a szót.
- Tudod jól, hogy addig nem tágítok, amíg meg nem magyarázod!
- Tudom. - mondta Niall.
- Szóval? - kérdeztem kicsit mérgesebben, mint kellett volna.
- Családi…okok. - mondta halkan.
- Mi történt? - kérdeztem ijedten.
- Hazaviszlek. - állt fel a kanapéról és elkezdett az ajtó felé tolni. Nem ellenkeztem, hiszen tudtam, hogy úgysem tudnám megállítani és lesz még alkalmam kihúzni belőle, hogy mi történt. Készségesen segített beszállni a nagy terepjáróba, majd ő is beült, viszont egy szót sem szólt. Egy park mellett mentünk el, amikor már azt hittem, hogy meg fog szólalni. Niall kinézett az ablakon. Éppen akkor ment el mellettünk egy anyuka és a kisfia. A pici kezében vattacukor volt és éppen azon nevettek, hogy az anyuka belelépett egy jókora pocsolyába és a nadrágja vizes lett. Önkéntelenül is elmosolyodtam rajtuk. Ugyanakkor azt is észrevettem, hogy Niall elkapja a fejét, összeszorítja a fogait és a tekintetét szigorúan az útra szegezi.
- Állj meg Niall! - kértem tőle. Semmi. - Niall! Kérlek szépen, állj meg!
- Nem fogsz hazaérni.
- Niall! Álj meg! - mondtam már-már kiabálva. Nagyon régen kiabáltam. Amióta megértettem, hogy milyen múlandó az emberi élet próbálok megbecsülni minden körülöttem élő embert és a velük töltött időt. Ez pedig nem fér össze a kiabálással és a veszekedéssel.
Niall végre teljesítette kérésemet és az első szabad parkolóhelyre beállt.
- Mi az? - kérdezte hűvösen. Megint.
- Mi történt vele? - kérdeztem halkan. Értetlenül nézett rám. - Az anyukáddal. - ez után már megértette, hogy mit akarok és úgy láttam, hogy egy pillanatra megtört az álarca, aztán újra elrendezte arcvonásait és érzelemmentesen nézett rám.
- Semmi. - felelte. Láttam, hogy nem fogja elmondani. Aztán eszembe jutott valami. Ezúttal én fogtam meg a kezét. Én magam is meghökkentem ezen, de Niall még a saját meglepetésemnél is nagyobbal nézett rám. Örömmel konstatáltam, hogy végre sikerült valami érzelmet kicsikarni belőle.
- Kérlek! - mondtam. Egy nagy sóhaj volt a válasz, de a helyett, hogy újra elzárkózott volna előlem, mesélni kezdett. Nem értettem teljesen, hogy mi volt rá ilyen nagy hatással. Talán az érintésem? De miért változtatna az bármin is?
- Beteg. Egy…egy daganat van a máján. Még nem tudják, hogy rossz vagy jóindulatú, de ha rosszindulatú, akkor mire ez kiderülhetne, már késő lesz. - halkult el a hangja.
- Te jó ég! - suttogtam lesokkolva.
- Szeretnék minél több időt vele tölteni.
- És akkor most innen is… - jutott eszembe egy másik fontos dolog.
- Igen. - értette meg gyorsan, mit szeretnék. - Egy időre hazaköltözöm.
Nem bírtam felfogni a dolgot. Újra elveszítek egy embert.
- Kérlek, ne sírj miattam! - mondta. Abban a pillanatban lehettem volna igazán költői és mondhattam volna azt, hogy észre sem vettem, hogy folynak a könnyeim, de ez nem igaz. Próbáltam elfojtani a sírást, ezzel pedig azt értem el, hogy mindenem rázkódott, furcsa, csuklásszerű hangokat adtam ki magamból és semmit nem láttam.
- Mi…mikor mon…dod el…a….a fi..fiúk…nak? - kérdeztem, amikor már kaptam levegőt.
- Louis már tudja. Ő fogja elmondani, mikor már biztosan a gépen ülök. - Logikus döntés volt tőle, ismertem már annyira, hogy tudjam, fontosak annyira neki a fiúk, hogy vissza lehessen tartani. És ő nem szeretné kockáztatni ezt.
Niall elfordította a slusszkulcsot, így újra járni kezdett a motor.
- Hazaviszlek. - jelentette ki, majd elindultunk. Egész úton csöndben voltunk, csak az én szipogásom hallatszódott és a kinti zajok. Nagyon rövid - talán túlzottan is rövid - idő alatt a házunk elé értünk, de nem akaródzott kiszállnom és Niall sem erőltette a dolgot.
- Mikor…mész? - kérdeztem halkan.
- Holnap este indulok. - mondta. Ha lehetséges, abban a pillanatban még inkább elkeseredtem.
- Előtte el…búcsúzhatnék még? - kérdeztem meg az utolsó dolgot, ami még egy kis reményt jelentett számomra. Legalább is még 24 órán keresztül.
- Fél hatra idejövök. - mondta. Kezét nagyon lassan az arcomra tette és nem is vette el onnan mikor beszélt. - Nagyon kérlek, ne legyél szomorú! Néha vissza fogok jönni és akkor tudunk találkozni! És a fiúkkal is tudsz majd találkozni! - Láttam, hogy a szemében felvillan a düh, amikor a fiúkat említette, de rögtön el is tűnt, ahogy folytatta mondandóját. Én könnyes szemmel bólintottam egyet, majd elfordultam.
- Most… megyek. - mondtam és kinyitottam a kocsi ajtaját. Niall rögtön szállt ki, hogy segítsen, azonban miután segített beülni a kerekesszékbe, visszautasítottam a többi segítséget és egyedül manővereztem a bejárathoz a zuhogó esőben. Mikor bezártam magam mögött az ajtót kénytelen voltam hátrafordulni, így még láttam, ahogy a kocsija mellett állt és engem figyel valami ősi szomorúsággal a szemében.
Anyáék a nappaliban ültek, de mikor meghallották a kerekek nyikorgását a parkettán, kijöttek.
- Na, milyen volt? - kérdezte apa lelkesen, de rögtön elkomorodott, ahogy meglátta az arcomat. - Mi történt?
- Jó volt, a fiúk kedvesek. És nem történt semmi baj. - mondtam, majd a folyosó felé indultam. - A szobámban leszek.
Elég felelőtlen volt tőlem, hogy nem engedtem, hogy anya bejöjjön, hiszen így nem tudtam átvenni az átázott ruháimat valami száraz és kényelmes dologra, de abban a pillanatban csak egy dologra vágytam. A magányra. És tudtam, hogy újra egy olyan időszak következik, amikor ezt kénytelen leszek megszokni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése