3. fejezet - Gondok

 Sziasztok!

Meghoztam a következő részt. Tudom, hogy nagyon sokat késtem vele, de elég sok programom volt, viszont cserébe most elég hosszú lett a fejezet! :)

Jó olvasást hozzá! :)

Mindketten könnyes szemel ültünk kanapén, emésztgettük, amit a másik mondott.

- Figyelj, Nina! Én…én nem akartam, hogy szomorú legyél! Nem kellett volna felhoznom a témát! Valószínűleg az lesz a legjobb, ha…ha most elmegyek. - állt fel.

- Ne! - szakadt ki belőlem. Nem volt bajom az egyedülléttel, de szükségem volt valakire. Nagyon hosszú idő után akkor éreztem először azt, hogy van valakim a családomon kívül. Van valaki, akiben bízhatok, aki ott van mellettem, amikor szükségem van rá.

- Csak fájdalmat okozok neked!

- Nem! Elszomorodtam, ez igaz. De erről nem te tehetsz!

- Dehogynem!

- Niall! Most te figyelj rám! Volt már időm gondolkozni ezen a dolgon! És nem azért lettem szomorú, mert felhoztad őt. Hanem mert kiderült, hogy téged is legalább annyira érintett ez a dolog, mint engem!

- Te komolyan miattam aggódsz? - nevetett fel hitetlenül. - Tudod, ez jó érzés! Végre van valaki, aki nem a rokonom és ha hozzászólok, nem elkezd sikoltozni vagy elájul, hanem normálisan beszél velem és még foglalkozik is az érzéseimmel. És nem is bandatag. - mosolyodott el, amitől nekem is felfelé görbült a szám.

- Ha anyáék hazajönnek, megbeszélem velük, hogy mikor találkozhatnék én is a fiúkkal. - határoztam el hirtelen. Niall meglepetten, de boldogan nézett rám.

- Biztos, hogy rendesen meggondoltad te ezt? - kérdezte csibészesen mosolyogva. - Egyesek azt mondják, hogy külön-külön is elég kibírhatatlanok vagyunk, nemhogy együtt!

- Csak megoldom majd valahogy! - válaszoltam.

- Hah!

***

Két nappal később éppen azon voltunk anyával, hogy kiválasszuk, hogy a fehér, feliratos pólómhoz melyik farmerom megy leginkább, amikor apa kopogott be.

- Lányok! Niall már tíz perce rátok vár! - mosolyodott el, ahogy meglátta a szobámban az egymáson fekvő ruhákat.

- Még öt perc! - néztem fel rá, aztán máris visszafordultam a szekrény felé. Öt perc múlva már tényleg sikerült kiérnem a nappaliba, ahol apa és Niall beszélgettek éppen.

- Kész vagy? - nézett fel Niall.

- Nem. De mehetünk. - válaszoltam. Mindenki jóízű nevetéssel díjazta válaszomat, de én túlzottan izgultam ahhoz, hogy velük szórakozzak.

- Hát, akkor…sok sikert! Megvárjuk, amíg hazaérsz! - mosolygott apa.

- Rendben! Sziasztok! - gurultam ki az ajtón, de rögtön megdöbbentem. Egy fekete Range Rover állt a házunk előtt, ami meglehetősen szokatlan látványt nyújtott. Időközben hallottam, hogy becsukódik mögöttünk az ajtó, bár biztos voltam benne, hogy anyáék valamilyen módon még figyelnek minket. Talán a függöny mögött bujkálnak?

- És ebbe…hogy is fogok beszállni? - néztem fel Niallre.

- Ügyesen! - viccelődött. - Nyugi, megoldjuk!

- Szép remények. - morogtam az orrom alatt.

- Hé! Egy kicsit több bizalmat! - mondta tettetett felháborodással.

- Hát…akkor hajrá! - mentem kicsit közelebb a nagy ajtóhoz.

- Oké. Mi lenne, ha kinyitnám az ajtót, te belém kapaszkodnál és jobb lábbal belépnél a kocsiba, onnan pedig már egyszerű lesz. - tervezgetett hangosan Niall.

- Oké, csak ne hagyd, hogy elesek!

- Nem fogom! - fogta meg Niall a kezemet. Arra számítottam, hogy megint eljátssza a ’Hölgyem’ dolgot, de e helyett csak mélyen a szemembe nézett. Én voltam az, aki először elkapta a tekintetét, de rögtön utána Niall is az autót kezdte fixírozni és a kezemet is elengedte.

- Bocsánat. - mormogta alig hallhatóan. Tíz perc alatt sikerült beszenvedi magam a kocsiba és már indulhattunk is. Egész úton egy szót sem szóltunk, csak akkor szólalt meg Niall, mikor megálltunk egy nagy ház előtt.

- Megjöttünk. - mondta csendesen. A kiszállás a kocsiból már csak hét percet vett igénybe. Csendben gurultam az ajtó felé, Niall pedig mellettem jött. Még öt méterünk lehetett a bejáratig, amikor az kinyílt és megláttam három fejet.

- Be sem mutatsz minket egymásnak? - szólalt meg a félhosszú, göndör hajú fiú.

- Be sem mehetünk a házba? - vágott vissza Niall.

- Hú, de rossz kedve van valakinek. - jegyezte meg a zöld szemű fiú. Feltűnt, hogy a harmadik fiú nem szólt egy szót sem, csak csendes szemlélő volt.

- Oké. Szóval, srácok, ő itt Nins, Nins, ők Harry, Louis és Liam. - mutatott sorban a fiúkra mikor beértünk az első helyiségbe.

- Örülök. - mondtam szégyenlősen.

- Niall! Azt mondtad, hogy nem egy visszahúzódó lányt hozol ide! - viccelődött Harry.

- Te is sok mindent mondtál már nekem! - vágott vissza Niall éllel a hangjában.

- Niall! Mi lenne, ha csinálnánk egy kis kaját? - fogta meg a szöszi vállát Louis és elkezdte tolni egy másik helyiség felé.

- Valami baj történt? - kérdezte halkan a csendes srác, akit Liam-nek hívnak, ha jól emlékeztem.

- Csak…egy kis kínos pillanat. - próbáltam rejtegetni a teljes történetet. Pontosan tudtam, hogy mitől ilyen morcos Niall, de eszem ágában sem volt ezt megosztani a többi sráccal.

- Miért? Elmondott valamit? - próbálta viccesre venni a figurát Harry. Volt egy olyan érzésem, hogy ő a tipikus ’laza és vicces’ fiú.

- Mit mondott volna el? - ráncoltam a szemöldökömet értetlenül.

- Te tényleg nem vetted észre? - kérdezte döbbenten Liam

- Mit kellett volna észrevennem?

- Mit kellett volna észrevennie? - lépett be Niall.

- Szóval nem mondta el. - vonta le a következtetést Harry.

- Azt kértem, hogy egy szót se szóljatok! Ez az egy kérésem volt, de ti még ezt sem vagytok képesek tiszteletben tartani! - kiabálta mérgesen a szöszi.

- Niall! - gurultam oda hozzá, de ő rögtön odébb ment.

- Ne! Most ne! - indult fel a lépcsőn. - Ha valami kell, fent vagyok. Engem úgyis csak kihasználni lehet, másra nem vagyok jó!

Én csak ültem ott az emeletre meredve és a sírás kerülgetett. A többiek is azt a helyet nézték, ahol Niall eltűnt, majd a földet kezdték pásztázni.

- Ugye nem fog semmi…butaságot csinálni? - kérdeztem.

- Nem tudom. - vallotta be Liam. - Mostanában elég ingerlékeny, de nem tudjuk miért. Valahányszor rákérdeztünk, ő vagy csak hallgatott, vagy kitért a válasz elől.

- Beszélhetnék vele?

- Persze. - kaptam a választ, de senki sem mozdult. Végül Louis kapcsolt elsőként.

- Oh! Fölmegyek, szólok neki. - mondta, majd ő is eltűnt a lépcsőn. Nagyon sokáig ültünk lent, amikor végre zajt halottunk fentről. Ajtónyitódást, majd záródást, aztán lábak kopogását a lépcsőn. De nem a várt szőke fej jelent meg.

- Csak akkor hajlandó lejönni, ha mi felmegyünk. Nem az ő szobájába. - mondta el Louis a „szabályokat”. A fiúk szép komótosan indultak fel, de előtte még mindegyikőjüktől kaptam egy-egy biztató mosolyt. Tíz perc után újra mozgást hallottam a lépcső felől, de ekkor már az ír barátom jelent meg.

- Ha arról akarsz papolni, hogy csúnyán viselkedtem, akkor közlöm, arra magamtól is rájövök. - ráncolta idegesen a szemöldökét. Én csak szomorúan mosolyogva megpaskoltam magam mellett a kanapét.

- Nem szeretek kioktatni embereket. És azt a titkot sem fogom kihúzni belőled, mert ha szeretnéd, úgyis el fogod mondani. Én csak azt szeretném, hogy bocsáss meg a fiúknak. - mondtam, miután leült mellém.

- Még ha meg is bocsájtok, már nem lesz minden olyan, mint régen. - mondta hűvösen.

- Miért?

- Azért, Nins, - nézett először a szemembe, mióta lejött. - mert kilépek a bandából.