2. fejezet - Meglepetés

Sziasztok!

Meghoztam nektek a 2. részt. Bocsánat, hogy ennyit késtem vele, de elég nagy a hajtás most a suliban. :)

Remélem tetszeni fog, jó olvasást! :)

 

- A technológiánk egy alapos vizsgálattal kezdődik - ez az, amit tegnap elvégeztünk -, ez után egy műtét következik, ami során stimuláljuk a még működő idegeket. Ez körülbelül két-három órás lesz, és még ha sikerül is néhány ideget újra „működésbe hozni”, akkor sem lesz fájdalmas. Ez után egy - a fejlődéstől függően - három-négy hetes fizikoterápia következik, ami során fokozatosan elkezdjük terhelni az izmokat. - vázolta fel a helyzetet Dr. Murray. A magánkórház egyik irodájában ültünk, anya és apa is ott volt.

- Szóval a három-négy hét az az idő, ami alatt újra járni fogok? - kérdeztem izgatottan. Már két hét eltelt azóta a bizonyos ebéd óta, de még mindig alig tudom elhinni, hogy van esélyem a teljes életre. Tíz éve ültem kerekes székben, már eléggé megutáltam ezt a dolgot, bár mostanában már kezdtem elfogadni, hogy soha nem járhatok.

- Nem, a három hét arra lesz elég, hogy már egyedül is biztosan megállj a lábadon. - mondta Dr. Murray. - A műtétet jövő hét csütörtökre terveztem, ha az megfelelő időpont.

- Tudtommal igen. - mondtam.

- Remek, akkor csütörtökön egy órakor találkozunk.

- Köszönjük, doktorúr! - álltunk fel.

- Igazán nincs mit! - mosolygott ránk az orvos. Csendben mentünk a kocsiig, emésztgettük a hallottakat. Úgy vettem észre, hogy apáéknak is új volt a gondolat, hogy újra járhatok. Csak anya telefonjának a csörgése törte meg a csendet.

- Szia! - köszönt. - Ugye nincs baj?...Oh…Persze, szerintem nincs akadálya…Rendben…Igen, most végeztünk az orvosnál…Jövő hétre írták ki a műtétet…Rendben, akkor nem sokára találkozunk!...Szia! - rendezte le anya a telefont gyorsan. - Niall volt az. Szeretne átjönni, beszélgetni veled! - nézett most rám.

- Öhm… Oké.

- És? Mit szólsz az orvoshoz? Nem izgulsz a műtét miatt? - próbált beszélgetést kezdeményezni apa már a kocsiban.

- Szimpatikus ember. És nem, nem félek a műtéttől. Tíz év alatt már annyiszor megoperáltak hogy lassan törzsvendég leszek a kórházakban. És ha nem sikerül a műtét, a helyzet már nem lehet rosszabb. Mi történhet végül is? Nem fogok tudni járni? Ezt már megszoktuk. - bizonygattam a dolgot inkább magamnak, mint a szüleimnek. Feléledt bennem némi remény, de megtanultam, hogy ennek sosincs jó vége, ezért meg kellett próbálnom elnyomni magamban. A nagy mélázásban szinte észre sem vettem, hogy hazaértünk, csak akkor, mikor egy szőke fej megjelent mellettem.

- Hölgyem? - kérdezte Niall. Ha jobban belegondoltam, még csak két hete ismertem őt, ezért furcsa is lehetett volna, hogy így viselkedik, de a boltos eset óta néhányszor volt már nálunk és kifejezetten sokat beszélgetünk. Tíz éve ő az első ember, aki nem vérszerinti rokonom és beszélgetünk.

- Nem hiszem, hogy elbírnál! - húztam el a számat. Igazából tudtam, hogy nem vagyok valami nehéz, hiszen se anya, se apa nem egy mázsás alkat, de nem nagyon akartam, hogy ő rakjon át a székembe.

- Rendben! - mosolygott Niall megértően. Végül mikor bementünk a házba, anyáék bejelentették, hogy ők elmennek vásárolni, így ketten maradtunk.

- Kérsz valamit? - kérdeztem jó modorúan.

- Nem, köszönöm! - mosolygott rám. - Igazából valamit szeretnék megbeszélni veled!

- Öhm… Rendben. Ülj le nyugodtan! - mutattam a kanapéra.

- Köszi! Szóval… Tudod, én benne vagyok egy bandában és mi is adakoztunk neked. És hát amikor a fiúk megtudták, hogy már többször találkoztam veled megkértek, hogy kérdezzelek meg, hogy nem lenne - ellenedre, ha ők is megismernének.

- Hát…

- Persze ha nem szeretnéd, az sem baj, megértjük! De a srácok mind nagyon jó fejek és ha megismered őket, biztos nagyon jóban lesztek! - kezdett Niall kicsit kétségbeesni.

- Nem azzal van a gond, hogy milyenek a fiúk, csak… Tudod, van egy kis gondom a…a barátkozással néhány éve…

- A… szék miatt? Kiközösítettek? - kérdezte szégyenlősen.

- Nem. Azt már megtanultam kezelni. A baleset után a családomon kívül egy ember volt, aki mellettem maradt. Minden második délután nálunk volt. Aztán mikor tizenhárom évesek voltunk, egyszer nem jött. Az anyukája hívta fel anyát. Ash kórházba került. Mikor bementünk hozzá, nem volt magánál. Nem tudták, hogy mi a baja. Aztán két nap múlva újabb telefont kaptunk: leukémiás lett. Naponta látogattam. Aztán három hónappal az után, hogy kiderült a betegsége, egy nap nem tudtam bemenni hozzá a fizikoterápiám miatt. Úgy terveztük, hogy másnap megint bemegyek. Augusztus 13. volt, a tizenharmadik születésnapja. Egy csokor kék rózsát vittem neki, az volt a kedvence. De a szobája előtt csak a zokogó anyukája volt. Hivatalosan éjfél előtt egy perccel halt meg. - fejeztem be a történetet és kerültem vissza a valóságba. Most mondhatnám azt, hogy észre sem vettem, hogy sírok, de ez nem igaz. Levegőt is alig kaptam a zokogástól. Már hét éve történt, de még mindig nem bírom elfogadni, hogy Ash nincs többé.

- Bocsánat! Annyira sajnálom! Ha tudom, hogy valami ilyesmiről van szó, nem kérdezem meg! - kezdte el simogatni a hátam Niall.

- Nem te tehetsz róla. - próbáltam meg rámosolyogni.

- Mi volt a teljes neve? - kérdezte.

- Ashley Gallagher. - válaszoltam. Nem tudtam, hogy miért érdekli ennyire a dolog, de kicsit meglepődtem, amikor valami mérhetetlen fájdalmat láttam Niall arcán.

- Ő…ő Írországban született, igaz? - kérdezte tompán.

- Igen. - válaszoltam meglepetten. Ötletem sem volt, honnan tudta ezt. - De honnan…

- Honnan tudom? - szólt közbe. - Minden nyáron jártak haza néhány napra. Sokat beszélgettünk. Nagyon is. Mesélt egy nagyon jó barátnőjéről, akit baleset ért és kerekes székbe került. Egészen eddig soha bele sem gondoltam, hogy talán te vagy az a barátnő. - fejezte be. Aztán még valamit hozzátett. - És az unokatestvérem volt.