2015. június 20., szombat

4. fejezet - Amikor a múlt megismétli önmagát

Sziasztok!
Újra hoztam részt, remélem meg lesztek elégedve vele. Szeretnék megkérni mindenkit, aki olvassa a blogomat, hogy hagyjon valamilyen jelet maga után! Mindegy, hogy egy feliratkozást, egy kommentet vagy valami mást, csak jelezzéttek kérlek, hogy itt voltatok! Nagyon örülnék neki! :)
Jó olvasást a részhez!


- Hogy…hogy micsoda? - kérdeztem teljesen megdöbbenve.
- Jól hallottad. - felelte hűvösen.
- Ha…ha ez a miatt a titok miatt van, akkor ne csináld ezt! Nem éri meg!
- Nem erről van szó. - lágyult meg a hangja és a tekintete is. - Még mielőtt találkoztam volna veled, elhatároztam ezt.
- De…miért?
- Ez egy hosszú történet.
- Van időm. - makacskodtam.
- Nins! - kezdte volna, de én belé fojtottam a szót.
- Tudod jól, hogy addig nem tágítok, amíg meg nem magyarázod!
- Tudom. - mondta Niall.
- Szóval? - kérdeztem kicsit mérgesebben, mint kellett volna.
- Családi…okok. - mondta halkan.
- Mi történt? - kérdeztem ijedten.
- Hazaviszlek. - állt fel a kanapéról és elkezdett az ajtó felé tolni. Nem ellenkeztem, hiszen tudtam, hogy úgysem tudnám megállítani és lesz még alkalmam kihúzni belőle, hogy mi történt. Készségesen segített beszállni a nagy terepjáróba, majd ő is beült, viszont egy szót sem szólt. Egy park mellett mentünk el, amikor már azt hittem, hogy meg fog szólalni. Niall kinézett az ablakon. Éppen akkor ment el mellettünk egy anyuka és a kisfia. A pici kezében vattacukor volt és éppen azon nevettek, hogy az anyuka belelépett egy jókora pocsolyába és a nadrágja vizes lett. Önkéntelenül is elmosolyodtam rajtuk. Ugyanakkor azt is észrevettem, hogy Niall elkapja a fejét, összeszorítja a fogait és a tekintetét szigorúan az útra szegezi.
- Állj meg Niall! - kértem tőle. Semmi. - Niall! Kérlek szépen, állj meg!
- Nem fogsz hazaérni.
- Niall! Álj meg! - mondtam már-már kiabálva. Nagyon régen kiabáltam. Amióta megértettem, hogy milyen múlandó az emberi élet próbálok megbecsülni minden körülöttem élő embert és a velük töltött időt. Ez pedig nem fér össze a kiabálással és a veszekedéssel.
Niall végre teljesítette kérésemet és az első szabad parkolóhelyre beállt.
- Mi az? - kérdezte hűvösen. Megint.
- Mi történt vele? - kérdeztem halkan. Értetlenül nézett rám. - Az anyukáddal. - ez után már megértette, hogy mit akarok és úgy láttam, hogy egy pillanatra megtört az álarca, aztán újra elrendezte arcvonásait és érzelemmentesen nézett rám.
- Semmi. - felelte. Láttam, hogy nem fogja elmondani. Aztán eszembe jutott valami. Ezúttal én fogtam meg a kezét. Én magam is meghökkentem ezen, de Niall még a saját meglepetésemnél is nagyobbal nézett rám. Örömmel konstatáltam, hogy végre sikerült valami érzelmet kicsikarni belőle.
- Kérlek! - mondtam. Egy nagy sóhaj volt a válasz, de a helyett, hogy újra elzárkózott volna előlem, mesélni kezdett. Nem értettem teljesen, hogy mi volt rá ilyen nagy hatással. Talán az érintésem? De miért változtatna az bármin is?
- Beteg. Egy…egy daganat van a máján. Még nem tudják, hogy rossz vagy jóindulatú, de ha rosszindulatú, akkor mire ez kiderülhetne, már késő lesz. - halkult el a hangja.
- Te jó ég! - suttogtam lesokkolva.
- Szeretnék minél több időt vele tölteni.
- És akkor most innen is… - jutott eszembe egy másik fontos dolog.
- Igen. - értette meg gyorsan, mit szeretnék. - Egy időre hazaköltözöm.
Nem bírtam felfogni a dolgot. Újra elveszítek egy embert.
- Kérlek, ne sírj miattam! - mondta. Abban a pillanatban lehettem volna igazán költői és mondhattam volna azt, hogy észre sem vettem, hogy folynak a könnyeim, de ez nem igaz. Próbáltam elfojtani a sírást, ezzel pedig azt értem el, hogy mindenem rázkódott, furcsa, csuklásszerű hangokat adtam ki magamból és semmit nem láttam.
- Mi…mikor mon…dod el…a….a fi..fiúk…nak? - kérdeztem, amikor már kaptam levegőt.
- Louis már tudja. Ő fogja elmondani, mikor már biztosan a gépen ülök. - Logikus döntés volt tőle, ismertem már annyira, hogy tudjam, fontosak annyira neki a fiúk, hogy vissza lehessen tartani. És ő nem szeretné kockáztatni ezt.
Niall elfordította a slusszkulcsot, így újra járni kezdett a motor.
- Hazaviszlek. - jelentette ki, majd elindultunk. Egész úton csöndben voltunk, csak az én szipogásom hallatszódott és a kinti zajok. Nagyon rövid - talán túlzottan is rövid - idő alatt a házunk elé értünk, de nem akaródzott kiszállnom és Niall sem erőltette a dolgot.
- Mikor…mész? - kérdeztem halkan.
- Holnap este indulok. - mondta. Ha lehetséges, abban a pillanatban még inkább elkeseredtem.
- Előtte el…búcsúzhatnék még? - kérdeztem meg az utolsó dolgot, ami még egy kis reményt jelentett számomra. Legalább is még 24 órán keresztül.
- Fél hatra idejövök. - mondta. Kezét nagyon lassan az arcomra tette és nem is vette el onnan mikor beszélt. - Nagyon kérlek, ne legyél szomorú! Néha vissza fogok jönni és akkor tudunk találkozni! És a fiúkkal is tudsz majd találkozni! - Láttam, hogy a szemében felvillan a düh, amikor a fiúkat említette, de rögtön el is tűnt, ahogy folytatta mondandóját. Én könnyes szemmel bólintottam egyet, majd elfordultam.
- Most… megyek. - mondtam és kinyitottam a kocsi ajtaját. Niall rögtön szállt ki, hogy segítsen, azonban miután segített beülni a kerekesszékbe, visszautasítottam a többi segítséget és egyedül manővereztem a bejárathoz a zuhogó esőben. Mikor bezártam magam mögött az ajtót kénytelen voltam hátrafordulni, így még láttam, ahogy a kocsija mellett állt és engem figyel valami ősi szomorúsággal a szemében.
Anyáék a nappaliban ültek, de mikor meghallották a kerekek nyikorgását a parkettán, kijöttek.
- Na, milyen volt? - kérdezte apa lelkesen, de rögtön elkomorodott, ahogy meglátta az arcomat. - Mi történt?
- Jó volt, a fiúk kedvesek. És nem történt semmi baj. - mondtam, majd a folyosó felé indultam. - A szobámban leszek.
Elég felelőtlen volt tőlem, hogy nem engedtem, hogy anya bejöjjön, hiszen így nem tudtam átvenni az átázott ruháimat valami száraz és kényelmes dologra, de abban a pillanatban csak egy dologra vágytam. A magányra. És tudtam, hogy újra egy olyan időszak következik, amikor ezt kénytelen leszek megszokni.

3. fejezet - Gondok

 Sziasztok!
Meghoztam a következő részt. Tudom, hogy nagyon sokat késtem vele, de elég sok programom volt, viszont cserébe most elég hosszú lett a fejezet! :)
Jó olvasást hozzá! :)

Mindketten könnyes szemel ültünk kanapén, emésztgettük, amit a másik mondott.
- Figyelj, Nina! Én…én nem akartam, hogy szomorú legyél! Nem kellett volna felhoznom a témát! Valószínűleg az lesz a legjobb, ha…ha most elmegyek. - állt fel.
- Ne! - szakadt ki belőlem. Nem volt bajom az egyedülléttel, de szükségem volt valakire. Nagyon hosszú idő után akkor éreztem először azt, hogy van valakim a családomon kívül. Van valaki, akiben bízhatok, aki ott van mellettem, amikor szükségem van rá.
- Csak fájdalmat okozok neked!
- Nem! Elszomorodtam, ez igaz. De erről nem te tehetsz!
- Dehogynem!
- Niall! Most te figyelj rám! Volt már időm gondolkozni ezen a dolgon! És nem azért lettem szomorú, mert felhoztad őt. Hanem mert kiderült, hogy téged is legalább annyira érintett ez a dolog, mint engem!
- Te komolyan miattam aggódsz? - nevetett fel hitetlenül. - Tudod, ez jó érzés! Végre van valaki, aki nem a rokonom és ha hozzászólok, nem elkezd sikoltozni vagy elájul, hanem normálisan beszél velem és még foglalkozik is az érzéseimmel. És nem is bandatag. - mosolyodott el, amitől nekem is felfelé görbült a szám.
- Ha anyáék hazajönnek, megbeszélem velük, hogy mikor találkozhatnék én is a fiúkkal. - határoztam el hirtelen. Niall meglepetten, de boldogan nézett rám.
- Biztos, hogy rendesen meggondoltad te ezt? - kérdezte csibészesen mosolyogva. - Egyesek azt mondják, hogy külön-külön is elég kibírhatatlanok vagyunk, nemhogy együtt!
- Csak megoldom majd valahogy! - válaszoltam.
- Hah!

***

Két nappal később éppen azon voltunk anyával, hogy kiválasszuk, hogy a fehér, feliratos pólómhoz melyik farmerom megy leginkább, amikor apa kopogott be.
- Lányok! Niall már tíz perce rátok vár! - mosolyodott el, ahogy meglátta a szobámban az egymáson fekvő ruhákat.
- Még öt perc! - néztem fel rá, aztán máris visszafordultam a szekrény felé. Öt perc múlva már tényleg sikerült kiérnem a nappaliba, ahol apa és Niall beszélgettek éppen.
- Kész vagy? - nézett fel Niall.
- Nem. De mehetünk. - válaszoltam. Mindenki jóízű nevetéssel díjazta válaszomat, de én túlzottan izgultam ahhoz, hogy velük szórakozzak.
- Hát, akkor…sok sikert! Megvárjuk, amíg hazaérsz! - mosolygott apa.
- Rendben! Sziasztok! - gurultam ki az ajtón, de rögtön megdöbbentem. Egy fekete Range Rover állt a házunk előtt, ami meglehetősen szokatlan látványt nyújtott. Időközben hallottam, hogy becsukódik mögöttünk az ajtó, bár biztos voltam benne, hogy anyáék valamilyen módon még figyelnek minket. Talán a függöny mögött bujkálnak?
- És ebbe…hogy is fogok beszállni? - néztem fel Niallre.
- Ügyesen! - viccelődött. - Nyugi, megoldjuk!
- Szép remények. - morogtam az orrom alatt.
- Hé! Egy kicsit több bizalmat! - mondta tettetett felháborodással.
- Hát…akkor hajrá! - mentem kicsit közelebb a nagy ajtóhoz.
- Oké. Mi lenne, ha kinyitnám az ajtót, te belém kapaszkodnál és jobb lábbal belépnél a kocsiba, onnan pedig már egyszerű lesz. - tervezgetett hangosan Niall.
- Oké, csak ne hagyd, hogy elesek!
- Nem fogom! - fogta meg Niall a kezemet. Arra számítottam, hogy megint eljátssza a ’Hölgyem’ dolgot, de e helyett csak mélyen a szemembe nézett. Én voltam az, aki először elkapta a tekintetét, de rögtön utána Niall is az autót kezdte fixírozni és a kezemet is elengedte.
- Bocsánat. - mormogta alig hallhatóan. Tíz perc alatt sikerült beszenvedi magam a kocsiba és már indulhattunk is. Egész úton egy szót sem szóltunk, csak akkor szólalt meg Niall, mikor megálltunk egy nagy ház előtt.
- Megjöttünk. - mondta csendesen. A kiszállás a kocsiból már csak hét percet vett igénybe. Csendben gurultam az ajtó felé, Niall pedig mellettem jött. Még öt méterünk lehetett a bejáratig, amikor az kinyílt és megláttam három fejet.
- Be sem mutatsz minket egymásnak? - szólalt meg a félhosszú, göndör hajú fiú.
- Be sem mehetünk a házba? - vágott vissza Niall.
- Hú, de rossz kedve van valakinek. - jegyezte meg a zöld szemű fiú. Feltűnt, hogy a harmadik fiú nem szólt egy szót sem, csak csendes szemlélő volt.
- Oké. Szóval, srácok, ő itt Nins, Nins, ők Harry, Louis és Liam. - mutatott sorban a fiúkra mikor beértünk az első helyiségbe.
- Örülök. - mondtam szégyenlősen.
- Niall! Azt mondtad, hogy nem egy visszahúzódó lányt hozol ide! - viccelődött Harry.
- Te is sok mindent mondtál már nekem! - vágott vissza Niall éllel a hangjában.
- Niall! Mi lenne, ha csinálnánk egy kis kaját? - fogta meg a szöszi vállát Louis és elkezdte tolni egy másik helyiség felé.
- Valami baj történt? - kérdezte halkan a csendes srác, akit Liam-nek hívnak, ha jól emlékeztem.
- Csak…egy kis kínos pillanat. - próbáltam rejtegetni a teljes történetet. Pontosan tudtam, hogy mitől ilyen morcos Niall, de eszem ágában sem volt ezt megosztani a többi sráccal.
- Miért? Elmondott valamit? - próbálta viccesre venni a figurát Harry. Volt egy olyan érzésem, hogy ő a tipikus ’laza és vicces’ fiú.
- Mit mondott volna el? - ráncoltam a szemöldökömet értetlenül.
- Te tényleg nem vetted észre? - kérdezte döbbenten Liam
- Mit kellett volna észrevennem?
- Mit kellett volna észrevennie? - lépett be Niall.
- Szóval nem mondta el. - vonta le a következtetést Harry.
- Azt kértem, hogy egy szót se szóljatok! Ez az egy kérésem volt, de ti még ezt sem vagytok képesek tiszteletben tartani! - kiabálta mérgesen a szöszi.
- Niall! - gurultam oda hozzá, de ő rögtön odébb ment.
- Ne! Most ne! - indult fel a lépcsőn. - Ha valami kell, fent vagyok. Engem úgyis csak kihasználni lehet, másra nem vagyok jó!
Én csak ültem ott az emeletre meredve és a sírás kerülgetett. A többiek is azt a helyet nézték, ahol Niall eltűnt, majd a földet kezdték pásztázni.
- Ugye nem fog semmi…butaságot csinálni? - kérdeztem.
- Nem tudom. - vallotta be Liam. - Mostanában elég ingerlékeny, de nem tudjuk miért. Valahányszor rákérdeztünk, ő vagy csak hallgatott, vagy kitért a válasz elől.
- Beszélhetnék vele?
- Persze. - kaptam a választ, de senki sem mozdult. Végül Louis kapcsolt elsőként.
- Oh! Fölmegyek, szólok neki. - mondta, majd ő is eltűnt a lépcsőn. Nagyon sokáig ültünk lent, amikor végre zajt halottunk fentről. Ajtónyitódást, majd záródást, aztán lábak kopogását a lépcsőn. De nem a várt szőke fej jelent meg.
- Csak akkor hajlandó lejönni, ha mi felmegyünk. Nem az ő szobájába. - mondta el Louis a „szabályokat”. A fiúk szép komótosan indultak fel, de előtte még mindegyikőjüktől kaptam egy-egy biztató mosolyt. Tíz perc után újra mozgást hallottam a lépcső felől, de ekkor már az ír barátom jelent meg.
- Ha arról akarsz papolni, hogy csúnyán viselkedtem, akkor közlöm, arra magamtól is rájövök. - ráncolta idegesen a szemöldökét. Én csak szomorúan mosolyogva megpaskoltam magam mellett a kanapét.
- Nem szeretek kioktatni embereket. És azt a titkot sem fogom kihúzni belőled, mert ha szeretnéd, úgyis el fogod mondani. Én csak azt szeretném, hogy bocsáss meg a fiúknak. - mondtam, miután leült mellém.
- Még ha meg is bocsájtok, már nem lesz minden olyan, mint régen. - mondta hűvösen.
- Miért?
- Azért, Nins, - nézett először a szemembe, mióta lejött. - mert kilépek a bandából.

2. fejezet - Meglepetés

Sziasztok!
Meghoztam nektek a 2. részt. Bocsánat, hogy ennyit késtem vele, de elég nagy a hajtás most a suliban. :)
Remélem tetszeni fog, jó olvasást! :)
 

- A technológiánk egy alapos vizsgálattal kezdődik - ez az, amit tegnap elvégeztünk -, ez után egy műtét következik, ami során stimuláljuk a még működő idegeket. Ez körülbelül két-három órás lesz, és még ha sikerül is néhány ideget újra „működésbe hozni”, akkor sem lesz fájdalmas. Ez után egy - a fejlődéstől függően - három-négy hetes fizikoterápia következik, ami során fokozatosan elkezdjük terhelni az izmokat. - vázolta fel a helyzetet Dr. Murray. A magánkórház egyik irodájában ültünk, anya és apa is ott volt.
- Szóval a három-négy hét az az idő, ami alatt újra járni fogok? - kérdeztem izgatottan. Már két hét eltelt azóta a bizonyos ebéd óta, de még mindig alig tudom elhinni, hogy van esélyem a teljes életre. Tíz éve ültem kerekes székben, már eléggé megutáltam ezt a dolgot, bár mostanában már kezdtem elfogadni, hogy soha nem járhatok.
- Nem, a három hét arra lesz elég, hogy már egyedül is biztosan megállj a lábadon. - mondta Dr. Murray. - A műtétet jövő hét csütörtökre terveztem, ha az megfelelő időpont.
- Tudtommal igen. - mondtam.
- Remek, akkor csütörtökön egy órakor találkozunk.
- Köszönjük, doktorúr! - álltunk fel.
- Igazán nincs mit! - mosolygott ránk az orvos. Csendben mentünk a kocsiig, emésztgettük a hallottakat. Úgy vettem észre, hogy apáéknak is új volt a gondolat, hogy újra járhatok. Csak anya telefonjának a csörgése törte meg a csendet.
- Szia! - köszönt. - Ugye nincs baj?...Oh…Persze, szerintem nincs akadálya…Rendben…Igen, most végeztünk az orvosnál…Jövő hétre írták ki a műtétet…Rendben, akkor nem sokára találkozunk!...Szia! - rendezte le anya a telefont gyorsan. - Niall volt az. Szeretne átjönni, beszélgetni veled! - nézett most rám.
- Öhm… Oké.
- És? Mit szólsz az orvoshoz? Nem izgulsz a műtét miatt? - próbált beszélgetést kezdeményezni apa már a kocsiban.
- Szimpatikus ember. És nem, nem félek a műtéttől. Tíz év alatt már annyiszor megoperáltak hogy lassan törzsvendég leszek a kórházakban. És ha nem sikerül a műtét, a helyzet már nem lehet rosszabb. Mi történhet végül is? Nem fogok tudni járni? Ezt már megszoktuk. - bizonygattam a dolgot inkább magamnak, mint a szüleimnek. Feléledt bennem némi remény, de megtanultam, hogy ennek sosincs jó vége, ezért meg kellett próbálnom elnyomni magamban. A nagy mélázásban szinte észre sem vettem, hogy hazaértünk, csak akkor, mikor egy szőke fej megjelent mellettem.
- Hölgyem? - kérdezte Niall. Ha jobban belegondoltam, még csak két hete ismertem őt, ezért furcsa is lehetett volna, hogy így viselkedik, de a boltos eset óta néhányszor volt már nálunk és kifejezetten sokat beszélgetünk. Tíz éve ő az első ember, aki nem vérszerinti rokonom és beszélgetünk.
- Nem hiszem, hogy elbírnál! - húztam el a számat. Igazából tudtam, hogy nem vagyok valami nehéz, hiszen se anya, se apa nem egy mázsás alkat, de nem nagyon akartam, hogy ő rakjon át a székembe.
- Rendben! - mosolygott Niall megértően. Végül mikor bementünk a házba, anyáék bejelentették, hogy ők elmennek vásárolni, így ketten maradtunk.
- Kérsz valamit? - kérdeztem jó modorúan.
- Nem, köszönöm! - mosolygott rám. - Igazából valamit szeretnék megbeszélni veled!
- Öhm… Rendben. Ülj le nyugodtan! - mutattam a kanapéra.
- Köszi! Szóval… Tudod, én benne vagyok egy bandában és mi is adakoztunk neked. És hát amikor a fiúk megtudták, hogy már többször találkoztam veled megkértek, hogy kérdezzelek meg, hogy nem lenne - ellenedre, ha ők is megismernének.
- Hát…
- Persze ha nem szeretnéd, az sem baj, megértjük! De a srácok mind nagyon jó fejek és ha megismered őket, biztos nagyon jóban lesztek! - kezdett Niall kicsit kétségbeesni.
- Nem azzal van a gond, hogy milyenek a fiúk, csak… Tudod, van egy kis gondom a…a barátkozással néhány éve…
- A… szék miatt? Kiközösítettek? - kérdezte szégyenlősen.
- Nem. Azt már megtanultam kezelni. A baleset után a családomon kívül egy ember volt, aki mellettem maradt. Minden második délután nálunk volt. Aztán mikor tizenhárom évesek voltunk, egyszer nem jött. Az anyukája hívta fel anyát. Ash kórházba került. Mikor bementünk hozzá, nem volt magánál. Nem tudták, hogy mi a baja. Aztán két nap múlva újabb telefont kaptunk: leukémiás lett. Naponta látogattam. Aztán három hónappal az után, hogy kiderült a betegsége, egy nap nem tudtam bemenni hozzá a fizikoterápiám miatt. Úgy terveztük, hogy másnap megint bemegyek. Augusztus 13. volt, a tizenharmadik születésnapja. Egy csokor kék rózsát vittem neki, az volt a kedvence. De a szobája előtt csak a zokogó anyukája volt. Hivatalosan éjfél előtt egy perccel halt meg. - fejeztem be a történetet és kerültem vissza a valóságba. Most mondhatnám azt, hogy észre sem vettem, hogy sírok, de ez nem igaz. Levegőt is alig kaptam a zokogástól. Már hét éve történt, de még mindig nem bírom elfogadni, hogy Ash nincs többé.
- Bocsánat! Annyira sajnálom! Ha tudom, hogy valami ilyesmiről van szó, nem kérdezem meg! - kezdte el simogatni a hátam Niall.
- Nem te tehetsz róla. - próbáltam meg rámosolyogni.
- Mi volt a teljes neve? - kérdezte.
- Ashley Gallagher. - válaszoltam. Nem tudtam, hogy miért érdekli ennyire a dolog, de kicsit meglepődtem, amikor valami mérhetetlen fájdalmat láttam Niall arcán.
- Ő…ő Írországban született, igaz? - kérdezte tompán.
- Igen. - válaszoltam meglepetten. Ötletem sem volt, honnan tudta ezt. - De honnan…
- Honnan tudom? - szólt közbe. - Minden nyáron jártak haza néhány napra. Sokat beszélgettünk. Nagyon is. Mesélt egy nagyon jó barátnőjéről, akit baleset ért és kerekes székbe került. Egészen eddig soha bele sem gondoltam, hogy talán te vagy az a barátnő. - fejezte be. Aztán még valamit hozzátett. - És az unokatestvérem volt.

1. fejezet - Kezdet

Sziasztok!
Elhoztam nektek az első részt, remélem tetszeni fog! :)




 - Nins! Kelj fel! Fél óra múlva indulnunk kell a terapeutához! – hallottam meg anya hangját. Semmi kedvem nem volt kimászni az ágyból, főleg nem a fizikoterápia miatt. Már két éve járok ehhez a nőhöz és még mindig nem történt semmi.
- Nins! Tudom, hogy nem szeretsz Ms. Roads-hoz járni, de szerinte javul az állapotod. – láttam meg anya fejét az ajtó résében.
- Anya! Most komolyan elhiszed ezt a baromságot? Ha javulna az állapotom, akkor már réges-régen nem lenne szükségem arra – mutattam a kerekes székemre -, sőt már semmilyen segítség nem kéne! Csak azért mondja ezt, hogy továbbra is járjak hozzá, hogy legyen pénze a fantasztikusan ronda szőnyegeire és macskakajára!
- Szivem! – kezdte volna, de én közbevágtam.
- Ne! Ne gyere azzal, hogy csak jót akar, mert nem! Két éve járok minden második nap hozzá, de meglepő módon még mindig nem érzek semmit a bal oldalamon!
Időközben a jobb kezemmel ülésbe tornáztam magam, így már nem kellett fejjel lefelé néznem anyára, aki már a szobámban állt.
- Rendben. Felhívom Ms. Roads-ot, hogy ma biztos nem mész. – adta meg magát végül. – Van kedved eljönni velem bevásárolni?
- Jobb program mint itthon ülni, szóval igen. – döntöttem el kis gondolkodás után.
- Szeretnél lezuhanyozni vagy majd este? – kérdezte anya. Hát igen, ez a hátránya, ha rokkant vagy. 20 évesen apáékkal élek és egy zuhanyzást sem tudok megoldani teljesen egyedül.
- Tegnap este zuhanyoztam, szóval estig ráér.
- Oké, akkor mit szeretnél felvenni?
Fél óra alatt együttes erővel elértük, hogy a külsőm hasonlítson egy emberre és már indulhattunk is.
- Nem fáradtál még el? – kérdezte anya, mikor már fél órája én hajtottam a kerekes székemet.
- Nem, még rendben vagyok.
- Oké, már csak tejért kell visszamennünk. – nézte meg a listát anya. Nem értem, hogy miért össze vissza kell járkálni a boltban, de egy szót sem szólok, hiszen tudom, hogy mennyire örül neki, hogy eljöttem vele. Van olyan szülő, akinek már soha nem adatik meg az esélye, hogy a lányával vásároljon. Ilyenek Ann és Ben szülei. Ann a legjobb barátnőm volt, aki leukémiában halt meg. Az egész betegség 3 hónap alatt megölte. Ben az unokatestvérem volt, akinek egy szórakozóhelyen belekevertek valamit az italába. Olyan erős volt a szer, hogy meghalt tőle.
Egy kisebb ütközés zökkentett ki gondolatmenetemből.
- Bocsánat! – szólaltam meg rögtön.
- Én sajnálom. – mondta a szőke hajú fiú. – Te Nina Wood vagy, igaz? – kérdezte, ahogy felemeltem a fejemet, hogy ránézzek.
- Öhm… Igen. Ismerjük egymást?
- Nem, nem, csak hallottam már rólad. – mondta szégyenlősen.
- Niall? Szia! – jelnet meg mellettem anya, aki gondolom időközben észrevette, hogy eltűntem mellőle.
- Mrs. Wood! Régen láttam önöket! Mi újság a… abban az ügyben? – kérdezte a Niall nevű fiú.
- Mi? Milyen ügy? Honnan ismeritek ti egymást? – néztem összezavarodva hol anyára, hol Niall-ra.
- Oh… Elnézést, azt hiszem… - kezdte volna a mentegetőzést a fiú, de anya közbeszólt.
- Semmi baj Niall, lassan úgy is ideje volt elmondanunk neki.
- Valaki elmondaná, hogy mi ez az egész?
- Niall! Mi lenne, ha eljönnél ma hozzánk ebédre? Akkor megbeszélhetnénk ezt a dolgot. – hagyta figyelmen kívül kérdésemet anya.
- Köszönöm a meghívást, szívesen megyek! Elnézést, de most mennem kell, a srácoknak azt ígértem, hogy tízre visszaérek. – azzal elment.
- Elmondanád, hogy mi volt ez az egész?
- Mindent el fogok mondani! És szerintem mi is menjünk, mert lassan apád is hazaér és ezek szerint sietnem kell az ebéddel. – zárta le a témát.
***
- Nins, kinyitnád az ajtót? - szólt ki apa a konyhából.
- Megyek! - kiabáltam rögtön. Szerencsére a nappaliban voltam, így nem volt tíz perc, mire elértem a bejáratig.
- Szia! - köszönt az ajtóban álló fiú. Fehér ing, fekete zakó és fekete nyakkendő volt rajta, amiben elég jól nézett ki.
- Szia! - mosolyogtam rá. - Gyere be! - álltam odébb székemmel az útból.
- Köszi. - mosolyodott el ő is.
- Niall! Pont készen lett az ebéd, gyertek! - jött ki apa.
- Jó napot Mr. Wood!
Bementünk az étkezőbe, ahol én elfoglaltam szokásos helyemet és a többiek is leültek. Anya lasagnet csinált, az egyik kedvencemet, így jóízűen fogtam hozzá az ételhez.
- Mrs. Wood, ez a lasagne isteni! - szólalt meg Niall.
- Köszönöm szépen! - mosolyodott el anya.
- Szóval mi is az a titkos project? - tértem át az engem leginkább érdeklő témára. - És hogy kapcsolódik ehhez Niall?
- Nem tudom, hogy tudod e, hogy milyen év van most. - kezdte apu.
- 2015?
- Tíz éve volt a...a…a baleset. - mondta anya.
- Oh. És akkor most ezt megünnepeljük? - próbáltam kicsit oldani a hangulatot, hiszen láttam, hogy mindenki elég ideges.
- Létrehoztunk egy alapítványt. Niall és a bandájuk is adakozott és annyi pénz jött össze, hogy átépítjük a házat, hogy jobban tudjál közlekedni és…és  van egy új technológia, amivel lehet hogy újra járhatsz.

Prológus - Egy szép élet reménye

Sziasztok, Kedves Olvasók!
Mielőtt belekezdenék a történet írásába, hoztam Nektek egy rövidke részletet a jövőből. Remélem, ezáltal sikerül elérnem, hogy még jobban érdekeljen titeket a történet! :)
Jó olvasást hozzá!


*Jövőbeli esemény*
*Niall szemszöge*

Megbabonázva néztem végig a legszebb lányon, akit valaha láttam. Ash ott állt velem szemben fehér ruhában és arra várt, hogy felé nyújtsam a kezemet. Az esküvői próbákon már számtalanszor végigcsináltuk ezt a néhány mozdulatot, most mégis teljesen más volt. Mert élesben ment. Most már nem nevethettük el magunkat, amikor egymásra néztünk, sőt, egy csendes kacajt sem engedhettünk meg magunknak, mert minden bizonnyal ez lesz életünk legszebb és egyben legszomorúbb napja is.
Csak másodpercekig tartott, amíg ezek a gondolatok végigszáguldottak az agyamon, de addigra már elérkezett a nagy pillanat. Én magam is rettegve fordultam szembe az embertömeggel. Végig éreztem Nins tekintetét magamon, de nem engedhettem meg magamnak, hogy odapillantsak.


*Nina szemszöge*

Mosolyogva néztem, ahogy a természetfeletti szépséggel rendelkező lány életem szerelmének karjába kapaszkodva sétál. Lehetett volna a mai egy szomorú nap is, de mégis talán én voltam a legboldogabb a jelen lévők közül. Mert ők olyan boldogak voltak.